Halp.

Azt hiszem segítségre szorulok.

Elértem arra a pontra, amikor nem vagyok képes saját magam megoldani a  problémiáimat. Ez túl sok. Vagy inkább a problémák ugyanakkorák maradtak, csak én lettem kevesebb hozzájuk.
Már ott tartok, hogy azon gondolkodom, holnap inkább be sem megyek órára, mert minek.
Elfejtettem, hogy prezentációt kell holnap tartanom. Fél nyolckor jutott eszembe, és akkor már nem volt se kedvem, se erőm nekilátni. Főleg kedvem nem volt. Abba kapaszkodom, hogy azt mondom majd, mint a többiek: esetleg a következő órán, tanárnő?
 Tudom, Íjjasnéni csalódott lesz, de... már nem érdekel. Csak egy kicsit. Épp annyira, hogy emésszem magam miatta, de nem tegyek semmit, hogy javítsak a helyzeten.

Az előbb nézegettem egy online pszichológus oldalát. Skypon, emilben ajánl segítséget. Gondolom, pénzért. Az meg nincsen. Ahhoz szólnom kéne anyáéknak, hogy adjanak, de akkor tudatnom kell, hogy mire lesz. Hazudni meg nem vagyok képes nekik.

Kitöltöttem pár tesztet. Kiderült, közepes depresszióm van, amivel már szakemberhez kéne fordulnom. Haha. Az érzelmi intelligenciám szinte negatív tartományban, az önbizalmam meg nulla.

Ahogy beleélem magam az önsajnálatba, érzem, ahogy sajgok. Tényleg, fáj. Nyom. Fulladok. Szorít a torkom és a tüdőm.
Van ezen a Helgán bugyi egyáltalán? XD

De, tényleg fáj. És már annyira érdektelen vagyok, hogy a sulit is hagynám a francba, és ez nem jó. Nem helyes. Ez már beteges. Eddig legalább a tanulmányaim úgy-ahogy elvégeztem. De már egyáltalán nem érdekel.

Nem érdekel semmi.

Anyáék érdekelnek. Nem akarom, hogy miattam szomorkodjanak. Főleg az bánt, hogy a szeretetüket erre a szarcsimbókra pazarolják. Igazán nem kellene... akkor legalább nyugodt lélekkel elmehetnék. De így, meg vagyok kötve. Tudom, hogy a hátramaradottaknak a legnehezebb. Azt is tudom, hogy anyának mi a véleménye az öngyilkosságról, főleg a fiatal korban elkövetettről. Szóval, annyira hálátlan nem akarok lenni, hogy így cserbenhagyjam őket. Ha nem is élek igazán, de legalább ők azt hiszik. Vagy inkább, reménykednek.

Tudom, hogy nem így kéne élnem az életem, de nem érzek magamban hajlamot a változtatásra. Nincsenek céljaim, se vágyaim, se motivációm.
Érdektelenség --> plusz infinitív.

Meg akarok halni, de mégse. Mármint, érted? Vagy inkább, úgy fogalmazok, hogy nem akarok élni. Igen. így helyes. Élni nem akarok. Semmi kedvem hozzá. Szar az egész.
Helgán tényleg nincs bugyi, és egy szál felsőben hasal az ágyon. XD

Alig eszek. Anyáék komolyan aggódnak miattam. Hazudhatnék nekik, hogy igenis főztem, és ettem, de nincs hozzá energiám.

Az hiszem, az egyedüllét nagyon rossz hatással van rám. Az elmúlt két hétben senkihez nem tudtam szólni, beszélgetni normálisan. Helga nem az én stílusom, és ahhoz túl sok energia kéne, hogy megpróbáljak vele barátkozni. Davida meg eleve undorodik tőlem, úgyhogy inkább hagyjuk.

Azt vettem észre, hogy alig várom, Lackó ideérjen, és kimentsen ebből  a szarból. Sírhatnékom van, pedig én sosem sírok. Csak idegességemben.

Ma reggel a tenyerem nézegettem. Megváltoztak a vonalaim; most már két életvonalam van, és a sorsvonal belőle indul ki. Azt olvastam ki ebből, hogy az életem egy pontban el fog indulni, de majd csak sok sok év múlva. Mondjuk, negyven éves koromban, mint a 11-eseknek általában.
Akkor, ezek szerint várnom kéne, hogy teljen az idő minél hamarabb? Hiszen telik az így is. Sosem szerettem az idő koncepcióját, mert a jövő a határidőkkel az őrületbe kerget. Mindig még több időt szeretnék, de az órák úgy folynak el előttem, mint egy nagy, megduzzadt folyón a dinnyehéj.
De, ezek szerint, inkább örülnöm kéne neki, hogy ilyen gyorsan telik, mert akkor hamarabb jön el a megváltás órája.

Persze, ha esetleg ráállnék erre a mentalitásra, az idő pontosan ahelyett, hogy rohanna - mint eddig - inkább megállna egy helyben, én meg sírnék.

Most akkor mi legyen. Lépéseket kellene tennem, változtatnom, de nem tudok. Kéne segítség, de kérni nem merek. Inkább várom a csodát.
Mármint, azt a csodát, amikor egy jóképű, intelligens csodapasi kopogtat az ajtón, hogy mostantól velem élne, ha lehet.

Haha.

Szívesen posztolnám ezt az írkálmányt a neten, hátha valaki észreveszi és segít, de mivel csak közeli barátaim olvassák a blogom, pont azokhoz jutna el az üzenet, akiknek nem kell tudniuk róla. Mert azt nem akarom, hogy akár Barbi, akár Lackó megtudja, mennyire szarul vagyok.
A család hálistennek nem ismeri a blogomat. Nem is fogja.

Egész nap csak aludnék. Álmodoznék. Lukáról, Göncölről, Moonrol, éppen kiről. Valószínűleg felérne egy pszihokezeléssel, ha le tudnám írni a történeteimet róluk, vagy akár képregényt készíthetnék belőlük. De ahhoz, megint, nincs energiám, és azt se érzem, hogy képes lennék megfelelni a feladatnak. Nem vagyok jó író, csak nagyon kivételes alkalmakkor, rajzolni meg.... áh, inkább hagyjuk. Nem bírnám, hogy valami szart adjak ki a kezem közül az én kis gyönyörűségeimrol. Ők fontosak nekem. Csak én nem vagyok talán méltó hozzájuk...

Micsoda butaságokat beszélek. Ha most valaki más írta volna le ezeket, tisztán látnám a problémát, és megmondhatnám, hogy mekkora egy hülye az író, hogy nem látja a fától az erdőt. Vagyis, tudom, hogy vannak értékeim, csak nem akarok tudomást venni róluk. Szerencsétlennek akarom érezni magam, mert megérdemlem. Ez a büntetésem? Hadd legyek szarul. Ez jár annak, aki egy lusta szar, élhetetlen, nem képes semmire, nem érdemel szeretetet.

Paszta.

Jó lenne készíteni egy új blogot, amiről senki sem tud, és arra tenni a személyes irományaim. Izgalmasnak hangzik. Egy idegen számára kialakítani egy személyiséget, aki dokihoz jár, kiderül, amnéziás, de nem is, mert az egy történet.  Mellesleg depis, és a régi barátaihoz búcsúleveleket ír.

Ez tényleg nagyon izgalmas. Csak akkor nem lehetne, hogy bárkinek szóljak az új blogomról, az meg szar. Gondolom, zéró látogatottságom is lenne.
Ha ezzel a gondolattal meg tudok bírkózni, akkor akár már el is indíthatom az útjára az új blogot. Mert rém izgalmasnak ígérkezik....
Hirtelen kiposztolnám az összes naplóbejegyzést, aztán, mikor kifogynék, nem frissíteném évekig. Ahogy ismerem magam, minden enthusiasmom pár óráig tartana.
De, lehet, hogy tartaná bennem a lelket, hogy minden nap írjak egy kicsit, és állítólag az segít. Na, majd meglássuk.

Úgy verem a billentyűzetet, mint Dóri. Szegény Helga, most odamondogathatna nekem, hogy nem hagyom tanulni. És még én jártattam a számat, hogy Dóri meg a billentyűverés.