Vigyázz! Késssz... u..uu-ugrás...????

Azt hiszem, azért haladok ilyen nehezen a Lucifer exp.-el, az űbergalaktikus szupertörténetemmel, mert túlbonyolítom a dolgot.
Eddig kb. minden változat ugyanolyan kapcsolatokból áll ki, csak az összekötő vonalak görbülnek szanaszéjjel.  Szóval, a lényeg, a felállás ugyanaz, a magyarázat más.
Azt hiszem, nem kéne ennyire nagy hangsúlyt fektetni a háttérre. Vagy talán igen. Vagy talán nem. Nagyon tökéletesre akarom a dolgot, hogy minden passzoljon és logikus legyen és még mitológiailag is okés de érdekes is legyen és összefüggjön az összes történet és és AHHH TÚL SOKAT akarok
és attól félek, hogy nem is akkora durranás ez a történet. Mindig is azzal áltattam magam, hogy na, ha majd egyszer kint lesz a világban a gyermekem, mindenki el fog ámulni és imádni fogja.
De az is lehet,hogy csak eltűnik a többi fantasy közt. Mondjuk, felteszem a Merengőre. Lehet, nem is fogja olvasni senki! Nincs benne semmiféle világmegváltó, új ötlet... vagy igen?
Én már nem is tudom. Annyi éve megvan már, hogy nem tudok objektíven gondolkodni róla. És amikor megmutatom valakinek, az sem tud, mert olyan részletekbe menően kezdek neki a szófosásnak a történetről, hogy nem tudják kezelni a hirtelen jött infórohamot.
Lehet nem is érdekes a történetem. Érdemes megírnom? Érdemes foglalkoznom vele? Mondjuk, akár érdemes akár nem, akkor is fogok rajta gondolkozni, mert ide menekülök a változás elől. Ez egy megszokott hely, itt mindenkit ismerek...
Na jó, megszokott az mondjuk pont nem, mert minden éjjel új plot-pointot adok hozzá, és néha fenekestül felforgatom az egészet (sőt, inkább mindig). És nem is ismerem a szereplőimet sem rendesen. Inkább távoli ismerősök, akikről van valamilyen benyomása az embernek, de nem ismeri őket igazán. Mint amikor sosem beszélgettél azzal a csoporttársaddal ott, de azért sejted, hogy érdemes-e segítséget kérni tőle a vizsgák előtt vagy sem. Kábé.
Ez azért jutott eszembe, mert olvastam egy cikket, hogy ha  arra akarunk rájönni, mik akarunk lenni, mihez kezdjünk az életünkkel, akkor először azt kell letisztázni, hogy mi érdekel minket. Nem fontos miben vagyunk jók, csak hogy mi az, ami érdekel.

-vállhúzogat.

A nagy Semmi?

Az jó válasz?


Mert tényleg semmi nem érdekel. Még önmagam sem érdeklem. Halok-e vagy élek. Élek vagy halok? Csak a szüleim miatt eszek mindennap. Úgy igazából, ha arra gondolok, mi érdekel, ez a történet jut az eszembe
Lu, Dezi, a többiek, ők érdekelnek. Rájuk szívesen gondolok.
Ez a fordítói cucc csak azért "érdekel", mert relatíve könnyű és izgi munkának látszott, de ahogy utánanéztem, egyik sem mondható el róla. Sőt, nagyon stresszes, nem megbízható, nehéz agymunka. Egyáltalán nem az aminek elképzeltem.
De ha nem ez lesz belőlem, akkor mi?
Semmi máshoz nem értek. Rajzolni se tudok -ami még érdekelne-, de ha abból akarnék megélni, rengeteget kéne gyakorolni, az elvenné minden időmet és energiámat, és kicsi a valószínűsége, hogy sikerrel járok.
Írni megint nem tudok, ráadásul a könyvkiadásból manapság megélni nem lehet, hacsak az ember nem ír folyamatosan bestsellereket. De először is hacsak nem talál egy kiadót. Vagy egyáltalán nem utasítják el kapásból az írását. Vagy egyáltalán leül írni.
Mit lehet ilyenkor csinálni?

Joan óráján is volt egy ilyen kérdés, "Mi az amiben jó vagy?" És kelletlenül rámondtam, hogy talán rajz...? De a kreativitáson kívül (amit két szakember is megerősített, hogy van nekem) nem sok jóval szolgálhatok az emberiségnek.

Noémiből meg kertész lesz. Kertész. Mit csinál egy kertész?

És mit csinálok én? Egyszer önállóvá kell válnom, ott kell hagynom anyáékat, és az mindenképpen fájni fog. És utána mindenképpen szar lesz. Most még jó, de ahogy munkába állok -valahol- akkor már szar lesz. Sokkal szarabb. Főleg, hogy egyedül vagyok.

Én már nem is tudom. Olyan jó dolgom volt otthon, hogy teljesen elkényelmesedtem, és most félek kimenni a házból. Vagy inkább, nem vagyok alkalmas arra, hogy segítség nélkül megéljek.
Mint azok a kis sejttelepek, amik laboratóriumban nevelkednek, és önálló életre képtelenek. Életképtelenek.

Ez annyira szar.

A múltkor pont az járt a fejemben, hogy most kéne öngyi lenni, mert túl boldog vagyok. Mármint, olyan jó most, olyan kényelmes az életem, hogy nem akarok rajta egy cseppet sem változtatni. Minden szülőm él, mamáék is, otthon vagyok, főznek rám, ellátnak pénzzel, szeretettel, sok-sok szeretettel, támogatással. De ennek vége lesz. Vége kell legyen, senki sem él örökké.
Már hetek óra erre gondolok. Hogy lehet felkészülni arra, hogy meghal valakid? Mi lesz velem akkor? Hogy fogok reagálni, hogy élek tovább?
És hogy éljek most, addig amíg jó dolgom van? Értékelem őket eléggé?
Szóval, ha azt akarom, hogy ennek sose legyen vége, az egyetlen megoldás, hogy véget vetek neki mielőtt még megváltozna. Érted? És akkor sosem változik meg. Persze nem is marad úgy, de a lényeg itt a változáson van.
Nem akarok változást. Nagyon félek tőle. Előreláthatatlan, kiszámíthatatlan, ismeretlen, félelmetes jövő. Ez áll előttem.

Mint az Indiana Jones-ban, Az utolsó keresztes lovag részben, mikor van egy bazi nagy szakadék Indie meg a serleg között, és akkor most mit csinálj. Ugrasz a semmibe. (Persze az egész csak átverés mert van ott egy híd, de mindegy.)

Előttem is van egy bazi nagy szakadék, jó sötét és mély, de még ráadásul az átellenbent sem látom! Mint ahogy a lapos földet elképzelték. Itt vége a világnak, innentől nincs más csak a nagy semmi. Idáig tart a világ, és passz.

És akkor a jelen pont a kis talpalatnyi föld, amin épp állok, de egészen a szakadék szélén -na jó, talán pár hétnyi talaj, ha van előttem- és mögöttem a múltam, ami meg, hát, ott van. Egy völgy, és egyre mélyül, ahogy haladok az időben előre, ahol állok, az  már egy hegy, és egyre magasabb, egyre távolabb vagyok a völgy aljától, már nem is látom, nem is emlékszem mi a fenét csináltam pár hete, egyre meredekebb úgyhogy már a tegnapot sem látom mert olyan az egész mint egy vízszintes fal. És ahogy a hegy magasodik, a szakadék is mélyül előttem of course nem csak a hátamnál a völgy, és egyre sötétebb, és le kéne már ugrani mielőtt még ennél is mélyebb lesz, mert van itt valami tuszkol előre, hogy ugorj már és dumál a fülembe, hogy te ingyenélő, nem szégyelled magad. De én nem akarok. Nem, nem  nem nem nem nemn inkább itt toporgok ezen a kis helyen és majd lesz valahogy, nem lesz gond, mittudomén...

Ahh, de szar ez így.

A kis skizo

Ah, man.
Ó, ember.
Olyan vak vagyok, hogy 18-ra kell vennem a betűméretet, hogy lássak is valamit.
Ha belegondolok, hány éve bámulom ezt a szart, mármint ennek az apró Kokóbooknak a képernyőjét, komolyan, csoda hogy egyáltalán van még szemgolyóm.
Tudod mi van? Elolvastam a naplóm ÖT ÉVVEl ezelőttről.
Bár írtam volna többet!
Még sosem gondoltam arra, hogy a naplóírás arra is jó lehet, hogy a jövőbeli énem elolvashassa és mérlegelhesse, mi változott azóta bennem, és mi nem.
Mert, így visszanézni a régi önmagamra. Apám. Minden érzésre emlékszem, amit leírtam. És olyan fura az egész.
Hogy még csak egy hónapja jártam az egyetemre és már gyűlöltem.
Meg hogy, mielőtt még bejutottam volna, menyire görcsöltem, hogy tényleg bejussak. Meg akartam felelni talán, vagy nem tudom. Ki volt nevezve célnak, és nekem teljesíteni kellett. Olyan nincs, hogy ne jussak be.
Kellett nekem bejutni.
Ha akkor tudom, hogy ez lesz, vajon, ó istenem, vajon mást csináltam volna? Mertem volna bevállalni valami újat?
Te jó ég.
Tegnap este, -mikor megint nem tudtam elaludni, as always- elkezdtem a jövőmön gondolkodni.
Hogy én mindent anélkül szemlélek, hogy a jövőre gondolnék. Mármint, egy kicsit gondolok rá, mert több guriga vécepapírt  is veszek meg mirelit kaját, de hosszabb távra nem tervezek soha.
Egy hónap, az már sok. Sőt, ha belegondolok, hogy mennyi idő múlva lesz a záróvizsga- májusban, tehát két hónap múlva- úgy tűnik, mintha egy örökkévalóság választana el attól a  naptól. Pedig a józan eszem azonnal rá vágja erre, hogy haha, itt lesz az hamar. Mármint, észre sem veszed, hogy már a májust érzékeled  jelennek.
Ez azért lehet, mert a múltat is kábé úgy kezelem, mint a jövőt. Mintha nem is lenne. Semmire sem emlékszem, hogy mikor volt, csak hogy volt. Egyszer.
Mintha számomra csak a jelen létezne, semmi más.
Valami irtó felvilágosult guru lelkem lehet, hogy így észleli a valóságot. Azok papolnak folyton ilyesmiről.
De hallod, ez így szar! Nagyon nem oké! Egyáltalán nem érzem  magam jobban tőle, sőt! Így, hogy nincs múltam, se jövőm, még inkább elveszve érzem magam, és tele vagyok félelemmel. A múlt miatt azért, mert nem tudom honnan jöttem, és a jövő miatt azért, mert nem tudom hova tartok!
Persze, ha meg azt nézzük, miért tanácsolják a guruk folyton a modern embereknek, hogy a jelenre koncentráljanak, akkor látni, hogy nyilván azért, mert a jövőre vagy a múltra koncentrálás megeszi az embert. Mármint, felemészti.
Szóval, mások hibáiból leszűrve, az sem jó.
De a saját tapasztalatomból meg azt szűröm le, hogy így sem jó!
Akkor meg a fenéhez kezdjek?

{Ági ma bejelentette, hogy lehet kiköltözök, hogy a beteg anyukáját ápolhassa.
Szegény.
Ez duplán szar nekem, mert egyrészt sajnálom Ágit, hogy ilyen helyzetbe került, és másrészt magamat, hogy megint elvesztek egy rendes lakótársat.
Meg vagyok átkozva, vagy mi?
Amíg tényleg nem köt ki a lakásban egy helyes ázsiai srác, addig folyton cserélődni fognak a szobatársaim?
Eh.}

Na mindegy. Azt akartam írni még az előbb, ezzel a jövő-jelen problémával, hogy megvitattam magamban a dolgot a tegnap éjjel.
Néha csinálok ilyet. Magammal vitatkozom, szó szerint. Mintha két ember beszélgetne. Az egyik panaszkodik, hogy mit csináljon, a másik meg tanácsot ad.
Mintha én adnék tanácsot egy rászoruló embernek. Olyankor mindenkinek jó tanácsai vannak. A múltkor meg azt próbáltam ki, a hogy a tanácsadó szerepébe odaképzeltem Lukát.
Nem volt rossz, hehe.
AAAh, erről eszembe jut a mai ultra awkward húsz perc, amíg Lue-t vártuk. A kémiások szeparálódtak, Timi elment a boltba, Anna meg én leültünk egy asztal mellé, és... csend. Próbáltam beszélgetni, hogy ne legyen már ilyen para az egész, de minél többet beszéltem, annál inkább rájöttem, Annát kurvára nem érdekli amit mondok és csak jólneveltségből bólogat nagyokat.
agh. Inkább meg se kellett volna szólalnom. Beletemetkeznem a telefonomba vagy valami.

{Ah. Adrienn megint hangosan telefonál a szoba melletti folyósón, valami összeesküvés elméletről megint, mint általában.  Jéj. Megint úgy érezhetem magam, mint valami perverz, aki kihallgatja mások telefonjait. Főleg ilyenkor fura, mikor az alany arról beszél, hogy a helyszínt meg kell tisztítani és hogy az "elkövetők csesszék meg".
Ja, amúgy ez totál normális, mert Adrienn jogász.
Azt hiszem. Azért jár éjszaka dolgozni.
...
Ma megmondtam neki, hogy nem kell  bezárni a budiajtót. Épp akkor jött ki , úgyhogy remek alkalom volt. Pont ettem egy nápolyit és tele volt a szám, tiszta szar. Adrienn meg totál elsápadt, mikor mondtam neki, hogy a gázbojler kialudhat, ha nem kap oxigént.
 Aszondja, "Ott az a lyuk. Ott fenn."
Mondom, "Egyszer már kialudt, és hívni kellett a Gyulát."
Erre Adrienn majd elájult, úgy meglepődött. Most vagy megjátszotta magát, mert Laci szerint már tudta, hogy nem kell bezárni az ajtót, vagy tényleg újdonság volt a számára a dolog és lesokkolta, hogy eddig folyton bezárta.
Meg a pasija is bezárta.
Aki egy paraszt.}

Mindegy.
Ja. Mit is akartam. Egyszer csak eljutok odáig.

{Annyi mindent nem írtam le soha, hogy most minden ömlesztve érkezik. A napok óta trollkodó menzeszemről már nem is beszélek. Egyszer úgy is megjön. Menne a fenébe az egész. Úgysem akarok gyereket annyira.}

Szóval. Jelen-jövő.
Azt a bölcs tanácsot adtam magamnak, hogy képzeljem el, az életem egy film, amit már láttam. És most lehetőséget kaptam, hogy átéljem a filmet. De én már láttam az egész filmet, és tudom, hogy mi lesz benne, előre.
Szóval, képzeljem el ezt a filmet, hogy mi lesz velem ezután, hogy öregszem meg és halok meg, és nyugodt lélekkel élhetek.
Mert valamiért szent  meggyőződésem, hogy a vonzás törvénye szolid, és kurvára bejön, ha komolyan vesszük.
Mondjuk, egy kicsit azért szkeptikus vagyok, de a lelkem aszondja, hogy oké, szóval nem vitatkozok. Úgyis neki van igaza.
Vagy inkább nevezzem az őrangyalomnak, azt, aki így érez? Nevezhetem, tulajdonképpen. Nem mintha másképpen sikerülne kapcsolatba lépnem vele. Mármint, tudatosan.
Már próbáltam. És annyira szégyellem magam miatta.
Szóval. Angyalka szerint bejön, ha elképzeljük a dolgokat előre, és úgy vesszük, mintha kőbe lenne vésve előre az is.
Valamiért így érzek.
És ÉPPEN EZÉRT kurvára félek elképzelni bármit is, mert mi lesz, ha tényleg bejön?? Totál logikátlan, tudom én, de most, komolyan.
Ezt érzem. Nem az őrangyalom, az teljesen laza, hanem ÉN. Mi van ha elcseszem?  Mi van, ha rossz jövőt képzelek el magamnak? Ha azt hiszem, az lesz jó nekem, ha egész nap otthon ülhetek és van egy szexi srácom, de igazából nem így áll a dolog? Ha az lenne az utolsó helyzet, amiben boldog lennék?
Ezt asszem onnan vettem, hogy nemrég rájöttem, most is pont olyan életem van, amit elképzeltem, akartam magamnak, vagyis hogy egyedül ülök otthon és cseszem az időt, és nem kell dolgoznom AT ALL.
És tessék. Jól érzem magam? NEM.
KURVÁRA NEM. EGYÁLTALÁN NEM.
Szarul érzem  magam, mert egyrészt magányos vagyok, másrészt meg szégyellem magam, hogy a szüleim nyakán lógok. A szégyen pedig a legalantasabb dolog ever. Úgy bevonzza a rossz szellemeket -bizonyos texasi internetes oldalak szerint-, mint a huzat.
Persze, ott van az én őrangyalkám, aki úgyis megvéd.

{Mert elég erős, ha belegondolok. Olyan megérzéseim vannak, hogy hőúőú. Mert belelátok mások fejébe. És megérzem a közelgő dolgokat.
Meg hogy mi lenne a helyes válasz-döntés. (Persze nem élet fontosságú dolgokban. Neeem)
Szóval elég erős angyalom van. Elég erős köztünk a kapcsolat. És ez szuper! Örülök is neki. Bárcsak megölelgethetném álmomban. Vagy akár igazából. Ha megmondhatnám neki, hogy kösz. Hálás vagyok érted. Jó fej vagy, szeretlek. De nem lehet, mert... én szavakkal akarom, gondolatokkal. De azt hiszem, Ő ért engem azok nélkül is. Elég ha arra gondolok, hogy szeretem, és Ő azt megérzi. És tudja.
Remélem így van!

Szeretlek, őrangyalkám! Te kis nyomi. Imádlak.}

Szóval. Ő úgyis megvéd. Nincs esélye semmiféle szellemkének, haha. Túl erős az angyal játékom ahahahaha anglicizmus
Szóval. Szerinte vágjak bele. Jepp. Szerintem meg félek. Nem bízok magamban. ÉS ITT a PROBLÉMA.
Hogy is bízhatnék? Mi adna okot arra, a múltban elkövetett dolgaimból kikövetkeztetve, vagy hogy mondják, hogy bízzak magamban?
Hm.
Talán, hogy most már annyival okosabb vagyok, hogy tudom, mit ne csináljak. Jó is lenne tudatosítani az ilyet.
ERRE LENNE JÓ A NAPLÓ
Hogy tudjam mit csináltam, és kielemezhessem. És így, tudatosan tervezhetnék előre. Nem kéne félnem ennyire, hogy a jövő megbízhatatlan. Sose értettem az ilyet. Mikor emberek meg cégek előre terveznek ÉVEKRE!? Honnan tudja hogy még egyáltalán itt leszünk akkor?
Mintha lenne bennem egy óra, ami így ketyegne. Vagy nem is óra, csak egy piros pislogó fény, hogy itt a vég, nemsokára. Ne tervezz előre. Ne vegyél tartós tejet NONONO Mert nincs értelme. Inkább élj bele a vakvilágba.
De aztán meg itt vagyok és visszanézek a múltra, hogy JÉ mennyi idő eltelt! És még mindig itt vagyok! Ennyit időt elpazaroltam arra, hogy várjam a véget, mégsem jött el! (Mint 2012.12.21-én. Akkora csalódás volt.) Akkor most mi legyen?
Semmi értelme várakozni a végre. Amúgy. Mellékesen.
Egyszer úgyis eljön.
És akkor mi van. Legfeljebb nem sikerül befejezni amit elkezdtem. Na és? Legalább nekikezdtem. Megadtam az esélyt, hogy befejezzem. Ha neki se kezdek, még annyit se adok.

{Ági megjött. És telefonál.
MiNDEnKI TELEFONÁL
így nem lehet spiritizálni és lelkizni. GAH.}

Szóval, nyugodtan lehetne olyan a mentalitásom, hogy mindent kezdjünk el amint csak lehet. Szarjunk bele.

{ÁGINAK nem kell elköltözni.  JÉÉÉJÉJÉJÉÉJÉJ}

Tervezz csak előre. Legyen jövőd. Az a tied. Aztán, ha valakik nem úgy akarják, úgyse az lesz. De mit számít az? A kormány az nálam van, meg az evező, meg az összes irányítókonzol! Én irányíthatok. Megmondhatom, mit akarok. Tudtára hozhatom a világnak, hogy mit akarok.
Miért is ne?


Szóval, az elkövetkező napokban azon fogom törni az agyam, hogy milyen jövőt szeretnék magamnak. Onnan tudom, hogy jól döntöttem, hogy kurvára érzem a szívem, ahogy sajog. De ezt jó sajgásnak veszem.

Olyan jó itt.

Arra jöttem rá, hogy pont olyan életem van milyet akartam magamnak.
Mármint, én azt szeretem, ha nem történik semmi, nyugi van, nem kell egész nap csinálnom semmit, csak bámulni a plafont. Nincsenek kötelezettségek, egyedül lehetek, élhetek a nagyvilágba.
És pont ezt kapom. Erről szól most az életem.
Persze nekem még jár a szám, hogy magányos vagyok és szarul érzem magam, amiért nem dolgozom, míg mások keményen güriznek mellettem.
De hiszen pont azt kaptam amire vágytam! Mit akarok még?
Sosem jó az ami van, sosem vagyunk megelégedve, eh?
Ha azt akarnám, a lelkem mélyén, ha igazán akarnám, hogy másképp legyen, akkor másképp is lenne.
De nekem így jó.
És ez szomorú.
Persze, jó is lenne így, és elfogadnám feltétel nélkül, ha közben nem függnék még mindig anyáméktól, és nem szívnám tőlük a pénzt. Ha önfenntartó lennék. Úgy már helyes is lenne.
De ezt csak az eszem tudja, a lelkemnek pont jó így. Le se szarja, hogy mivel jár ez az élet.
És persze, mikor arról volt szó, hogy elvesztem ezt a komfortot, bepánikoltam. Rögtön szemölcsöket növesztettem a sarkamon, elkezdett fájni mindenem, nemrég gyomorfájásom is volt, ha csak arra gondoltam, kikerülhetek ebből a kényelmes állapotból.
Ha elvennék tőlem ezt a kényelmet, nem tudom mi lenne velem. Ha rákényszerítenének, hogy másként éljek, akkor mutatkozna meg, milyen is vagyok valójában. Mert valószínűleg mély depresszióba esnék, megbetegednék, aztán visszamenekülnék anyámékhoz.
Ha őket vennék el tőlem, akkor aztán mindennek vége lenne. Előbb-utóbb kifogynék a rokonokból, és kikerülnék a placcra, és akkor, na akkor tudná mindenki, mekkora egy patkány vagyok.
Vagy inkább pióca.
Bár a piócák sokáig kibírják vér nélkül, ha már egyszer megszívták magukat. Én, nem hiszem, hogy sokáig húznám, haha.
Ha csak nem lenne mellettem valaki, aki nem bírja nézni az önpusztításomat, és vállalja, hogy eltart, mármint belemegy, hogy szívjam a vérét.
De egyébként hamar eljutnék arra a pontra, hogy magamba döfök egy kést, vagy hasonló véres módon véget vessek az életemnek, amivel azt üzenném másoknak, hogy még véletlenül se éljenek úgy mint én. Hogy ez a nyomorult itt sosem volt életképes, és hogy ne szánjátok. Semmiképpen se érezzetek együtt vele. Inkább lélegezzetek fel, hogy a társadalom megszabadult tőle, végre valahára.
És komolyan, én veszélyes vagyok.
Mert van valamiféle csáberőm, amivel magamhoz láncolom az embereket, és ráveszem őket, önként vállalják el, hogy a vérbankom legyenek.
Tényleg vámpír vagyok, haha.
Régebben sokat vicceltünk azzal, hogy vámpír vagyok, mert éjjel vagyok aktív, fehér és sápadt a bőröm meg hidegek a kezeim.
De ezzel azt hiszem a vérszívást és a megbabonázást is ki lehet pipálni, haha.
És mi a legijesztőbb?
Hogy ezt le merem írni, csak így, nyugodtan, és nem érzek semmi megbánást, nem teszek semmit. Mármint nem változtatok semmin. Tudatosult bennem, hogy szörnyeteg vagyok, mégis nyugodt a lelkiismeretem.
Nincs velem semmi baj. Totál oké, hiszen mások még nem szóltak egy szót sem. Eddig csak én voltam az egyetlen, akit ez zavart, vagy, hogy is mondjam... nem zavar, csak feltűnt.
Lehet mások is észrevették, csak nem szóltak, mert túl gyávák voltak, vagy nem érdekeltem őket annyira, hogy szóra méltassanak.
Ami azért valószínűbb.
Nem vagyok sem szomorú, nem érzek szégyent sem. Vagy dühöt, vagy, akármit. Semmit.
Na ez az, ami megijeszt.
Hogy lelketlen senki is vagyok.
Pedig nem vagyok az! Van lelkem, ez tuti. Érzéseim is vannak, sokszor rajtakaptam magam. Empátiára is képes vagyok. Csak épp erős érzelmekre nem nagyon.
Semmi gond.

Semmi gond.