Olyan jó itt.

Arra jöttem rá, hogy pont olyan életem van milyet akartam magamnak.
Mármint, én azt szeretem, ha nem történik semmi, nyugi van, nem kell egész nap csinálnom semmit, csak bámulni a plafont. Nincsenek kötelezettségek, egyedül lehetek, élhetek a nagyvilágba.
És pont ezt kapom. Erről szól most az életem.
Persze nekem még jár a szám, hogy magányos vagyok és szarul érzem magam, amiért nem dolgozom, míg mások keményen güriznek mellettem.
De hiszen pont azt kaptam amire vágytam! Mit akarok még?
Sosem jó az ami van, sosem vagyunk megelégedve, eh?
Ha azt akarnám, a lelkem mélyén, ha igazán akarnám, hogy másképp legyen, akkor másképp is lenne.
De nekem így jó.
És ez szomorú.
Persze, jó is lenne így, és elfogadnám feltétel nélkül, ha közben nem függnék még mindig anyáméktól, és nem szívnám tőlük a pénzt. Ha önfenntartó lennék. Úgy már helyes is lenne.
De ezt csak az eszem tudja, a lelkemnek pont jó így. Le se szarja, hogy mivel jár ez az élet.
És persze, mikor arról volt szó, hogy elvesztem ezt a komfortot, bepánikoltam. Rögtön szemölcsöket növesztettem a sarkamon, elkezdett fájni mindenem, nemrég gyomorfájásom is volt, ha csak arra gondoltam, kikerülhetek ebből a kényelmes állapotból.
Ha elvennék tőlem ezt a kényelmet, nem tudom mi lenne velem. Ha rákényszerítenének, hogy másként éljek, akkor mutatkozna meg, milyen is vagyok valójában. Mert valószínűleg mély depresszióba esnék, megbetegednék, aztán visszamenekülnék anyámékhoz.
Ha őket vennék el tőlem, akkor aztán mindennek vége lenne. Előbb-utóbb kifogynék a rokonokból, és kikerülnék a placcra, és akkor, na akkor tudná mindenki, mekkora egy patkány vagyok.
Vagy inkább pióca.
Bár a piócák sokáig kibírják vér nélkül, ha már egyszer megszívták magukat. Én, nem hiszem, hogy sokáig húznám, haha.
Ha csak nem lenne mellettem valaki, aki nem bírja nézni az önpusztításomat, és vállalja, hogy eltart, mármint belemegy, hogy szívjam a vérét.
De egyébként hamar eljutnék arra a pontra, hogy magamba döfök egy kést, vagy hasonló véres módon véget vessek az életemnek, amivel azt üzenném másoknak, hogy még véletlenül se éljenek úgy mint én. Hogy ez a nyomorult itt sosem volt életképes, és hogy ne szánjátok. Semmiképpen se érezzetek együtt vele. Inkább lélegezzetek fel, hogy a társadalom megszabadult tőle, végre valahára.
És komolyan, én veszélyes vagyok.
Mert van valamiféle csáberőm, amivel magamhoz láncolom az embereket, és ráveszem őket, önként vállalják el, hogy a vérbankom legyenek.
Tényleg vámpír vagyok, haha.
Régebben sokat vicceltünk azzal, hogy vámpír vagyok, mert éjjel vagyok aktív, fehér és sápadt a bőröm meg hidegek a kezeim.
De ezzel azt hiszem a vérszívást és a megbabonázást is ki lehet pipálni, haha.
És mi a legijesztőbb?
Hogy ezt le merem írni, csak így, nyugodtan, és nem érzek semmi megbánást, nem teszek semmit. Mármint nem változtatok semmin. Tudatosult bennem, hogy szörnyeteg vagyok, mégis nyugodt a lelkiismeretem.
Nincs velem semmi baj. Totál oké, hiszen mások még nem szóltak egy szót sem. Eddig csak én voltam az egyetlen, akit ez zavart, vagy, hogy is mondjam... nem zavar, csak feltűnt.
Lehet mások is észrevették, csak nem szóltak, mert túl gyávák voltak, vagy nem érdekeltem őket annyira, hogy szóra méltassanak.
Ami azért valószínűbb.
Nem vagyok sem szomorú, nem érzek szégyent sem. Vagy dühöt, vagy, akármit. Semmit.
Na ez az, ami megijeszt.
Hogy lelketlen senki is vagyok.
Pedig nem vagyok az! Van lelkem, ez tuti. Érzéseim is vannak, sokszor rajtakaptam magam. Empátiára is képes vagyok. Csak épp erős érzelmekre nem nagyon.
Semmi gond.

Semmi gond.