A kis skizo

Ah, man.
Ó, ember.
Olyan vak vagyok, hogy 18-ra kell vennem a betűméretet, hogy lássak is valamit.
Ha belegondolok, hány éve bámulom ezt a szart, mármint ennek az apró Kokóbooknak a képernyőjét, komolyan, csoda hogy egyáltalán van még szemgolyóm.
Tudod mi van? Elolvastam a naplóm ÖT ÉVVEl ezelőttről.
Bár írtam volna többet!
Még sosem gondoltam arra, hogy a naplóírás arra is jó lehet, hogy a jövőbeli énem elolvashassa és mérlegelhesse, mi változott azóta bennem, és mi nem.
Mert, így visszanézni a régi önmagamra. Apám. Minden érzésre emlékszem, amit leírtam. És olyan fura az egész.
Hogy még csak egy hónapja jártam az egyetemre és már gyűlöltem.
Meg hogy, mielőtt még bejutottam volna, menyire görcsöltem, hogy tényleg bejussak. Meg akartam felelni talán, vagy nem tudom. Ki volt nevezve célnak, és nekem teljesíteni kellett. Olyan nincs, hogy ne jussak be.
Kellett nekem bejutni.
Ha akkor tudom, hogy ez lesz, vajon, ó istenem, vajon mást csináltam volna? Mertem volna bevállalni valami újat?
Te jó ég.
Tegnap este, -mikor megint nem tudtam elaludni, as always- elkezdtem a jövőmön gondolkodni.
Hogy én mindent anélkül szemlélek, hogy a jövőre gondolnék. Mármint, egy kicsit gondolok rá, mert több guriga vécepapírt  is veszek meg mirelit kaját, de hosszabb távra nem tervezek soha.
Egy hónap, az már sok. Sőt, ha belegondolok, hogy mennyi idő múlva lesz a záróvizsga- májusban, tehát két hónap múlva- úgy tűnik, mintha egy örökkévalóság választana el attól a  naptól. Pedig a józan eszem azonnal rá vágja erre, hogy haha, itt lesz az hamar. Mármint, észre sem veszed, hogy már a májust érzékeled  jelennek.
Ez azért lehet, mert a múltat is kábé úgy kezelem, mint a jövőt. Mintha nem is lenne. Semmire sem emlékszem, hogy mikor volt, csak hogy volt. Egyszer.
Mintha számomra csak a jelen létezne, semmi más.
Valami irtó felvilágosult guru lelkem lehet, hogy így észleli a valóságot. Azok papolnak folyton ilyesmiről.
De hallod, ez így szar! Nagyon nem oké! Egyáltalán nem érzem  magam jobban tőle, sőt! Így, hogy nincs múltam, se jövőm, még inkább elveszve érzem magam, és tele vagyok félelemmel. A múlt miatt azért, mert nem tudom honnan jöttem, és a jövő miatt azért, mert nem tudom hova tartok!
Persze, ha meg azt nézzük, miért tanácsolják a guruk folyton a modern embereknek, hogy a jelenre koncentráljanak, akkor látni, hogy nyilván azért, mert a jövőre vagy a múltra koncentrálás megeszi az embert. Mármint, felemészti.
Szóval, mások hibáiból leszűrve, az sem jó.
De a saját tapasztalatomból meg azt szűröm le, hogy így sem jó!
Akkor meg a fenéhez kezdjek?

{Ági ma bejelentette, hogy lehet kiköltözök, hogy a beteg anyukáját ápolhassa.
Szegény.
Ez duplán szar nekem, mert egyrészt sajnálom Ágit, hogy ilyen helyzetbe került, és másrészt magamat, hogy megint elvesztek egy rendes lakótársat.
Meg vagyok átkozva, vagy mi?
Amíg tényleg nem köt ki a lakásban egy helyes ázsiai srác, addig folyton cserélődni fognak a szobatársaim?
Eh.}

Na mindegy. Azt akartam írni még az előbb, ezzel a jövő-jelen problémával, hogy megvitattam magamban a dolgot a tegnap éjjel.
Néha csinálok ilyet. Magammal vitatkozom, szó szerint. Mintha két ember beszélgetne. Az egyik panaszkodik, hogy mit csináljon, a másik meg tanácsot ad.
Mintha én adnék tanácsot egy rászoruló embernek. Olyankor mindenkinek jó tanácsai vannak. A múltkor meg azt próbáltam ki, a hogy a tanácsadó szerepébe odaképzeltem Lukát.
Nem volt rossz, hehe.
AAAh, erről eszembe jut a mai ultra awkward húsz perc, amíg Lue-t vártuk. A kémiások szeparálódtak, Timi elment a boltba, Anna meg én leültünk egy asztal mellé, és... csend. Próbáltam beszélgetni, hogy ne legyen már ilyen para az egész, de minél többet beszéltem, annál inkább rájöttem, Annát kurvára nem érdekli amit mondok és csak jólneveltségből bólogat nagyokat.
agh. Inkább meg se kellett volna szólalnom. Beletemetkeznem a telefonomba vagy valami.

{Ah. Adrienn megint hangosan telefonál a szoba melletti folyósón, valami összeesküvés elméletről megint, mint általában.  Jéj. Megint úgy érezhetem magam, mint valami perverz, aki kihallgatja mások telefonjait. Főleg ilyenkor fura, mikor az alany arról beszél, hogy a helyszínt meg kell tisztítani és hogy az "elkövetők csesszék meg".
Ja, amúgy ez totál normális, mert Adrienn jogász.
Azt hiszem. Azért jár éjszaka dolgozni.
...
Ma megmondtam neki, hogy nem kell  bezárni a budiajtót. Épp akkor jött ki , úgyhogy remek alkalom volt. Pont ettem egy nápolyit és tele volt a szám, tiszta szar. Adrienn meg totál elsápadt, mikor mondtam neki, hogy a gázbojler kialudhat, ha nem kap oxigént.
 Aszondja, "Ott az a lyuk. Ott fenn."
Mondom, "Egyszer már kialudt, és hívni kellett a Gyulát."
Erre Adrienn majd elájult, úgy meglepődött. Most vagy megjátszotta magát, mert Laci szerint már tudta, hogy nem kell bezárni az ajtót, vagy tényleg újdonság volt a számára a dolog és lesokkolta, hogy eddig folyton bezárta.
Meg a pasija is bezárta.
Aki egy paraszt.}

Mindegy.
Ja. Mit is akartam. Egyszer csak eljutok odáig.

{Annyi mindent nem írtam le soha, hogy most minden ömlesztve érkezik. A napok óta trollkodó menzeszemről már nem is beszélek. Egyszer úgy is megjön. Menne a fenébe az egész. Úgysem akarok gyereket annyira.}

Szóval. Jelen-jövő.
Azt a bölcs tanácsot adtam magamnak, hogy képzeljem el, az életem egy film, amit már láttam. És most lehetőséget kaptam, hogy átéljem a filmet. De én már láttam az egész filmet, és tudom, hogy mi lesz benne, előre.
Szóval, képzeljem el ezt a filmet, hogy mi lesz velem ezután, hogy öregszem meg és halok meg, és nyugodt lélekkel élhetek.
Mert valamiért szent  meggyőződésem, hogy a vonzás törvénye szolid, és kurvára bejön, ha komolyan vesszük.
Mondjuk, egy kicsit azért szkeptikus vagyok, de a lelkem aszondja, hogy oké, szóval nem vitatkozok. Úgyis neki van igaza.
Vagy inkább nevezzem az őrangyalomnak, azt, aki így érez? Nevezhetem, tulajdonképpen. Nem mintha másképpen sikerülne kapcsolatba lépnem vele. Mármint, tudatosan.
Már próbáltam. És annyira szégyellem magam miatta.
Szóval. Angyalka szerint bejön, ha elképzeljük a dolgokat előre, és úgy vesszük, mintha kőbe lenne vésve előre az is.
Valamiért így érzek.
És ÉPPEN EZÉRT kurvára félek elképzelni bármit is, mert mi lesz, ha tényleg bejön?? Totál logikátlan, tudom én, de most, komolyan.
Ezt érzem. Nem az őrangyalom, az teljesen laza, hanem ÉN. Mi van ha elcseszem?  Mi van, ha rossz jövőt képzelek el magamnak? Ha azt hiszem, az lesz jó nekem, ha egész nap otthon ülhetek és van egy szexi srácom, de igazából nem így áll a dolog? Ha az lenne az utolsó helyzet, amiben boldog lennék?
Ezt asszem onnan vettem, hogy nemrég rájöttem, most is pont olyan életem van, amit elképzeltem, akartam magamnak, vagyis hogy egyedül ülök otthon és cseszem az időt, és nem kell dolgoznom AT ALL.
És tessék. Jól érzem magam? NEM.
KURVÁRA NEM. EGYÁLTALÁN NEM.
Szarul érzem  magam, mert egyrészt magányos vagyok, másrészt meg szégyellem magam, hogy a szüleim nyakán lógok. A szégyen pedig a legalantasabb dolog ever. Úgy bevonzza a rossz szellemeket -bizonyos texasi internetes oldalak szerint-, mint a huzat.
Persze, ott van az én őrangyalkám, aki úgyis megvéd.

{Mert elég erős, ha belegondolok. Olyan megérzéseim vannak, hogy hőúőú. Mert belelátok mások fejébe. És megérzem a közelgő dolgokat.
Meg hogy mi lenne a helyes válasz-döntés. (Persze nem élet fontosságú dolgokban. Neeem)
Szóval elég erős angyalom van. Elég erős köztünk a kapcsolat. És ez szuper! Örülök is neki. Bárcsak megölelgethetném álmomban. Vagy akár igazából. Ha megmondhatnám neki, hogy kösz. Hálás vagyok érted. Jó fej vagy, szeretlek. De nem lehet, mert... én szavakkal akarom, gondolatokkal. De azt hiszem, Ő ért engem azok nélkül is. Elég ha arra gondolok, hogy szeretem, és Ő azt megérzi. És tudja.
Remélem így van!

Szeretlek, őrangyalkám! Te kis nyomi. Imádlak.}

Szóval. Ő úgyis megvéd. Nincs esélye semmiféle szellemkének, haha. Túl erős az angyal játékom ahahahaha anglicizmus
Szóval. Szerinte vágjak bele. Jepp. Szerintem meg félek. Nem bízok magamban. ÉS ITT a PROBLÉMA.
Hogy is bízhatnék? Mi adna okot arra, a múltban elkövetett dolgaimból kikövetkeztetve, vagy hogy mondják, hogy bízzak magamban?
Hm.
Talán, hogy most már annyival okosabb vagyok, hogy tudom, mit ne csináljak. Jó is lenne tudatosítani az ilyet.
ERRE LENNE JÓ A NAPLÓ
Hogy tudjam mit csináltam, és kielemezhessem. És így, tudatosan tervezhetnék előre. Nem kéne félnem ennyire, hogy a jövő megbízhatatlan. Sose értettem az ilyet. Mikor emberek meg cégek előre terveznek ÉVEKRE!? Honnan tudja hogy még egyáltalán itt leszünk akkor?
Mintha lenne bennem egy óra, ami így ketyegne. Vagy nem is óra, csak egy piros pislogó fény, hogy itt a vég, nemsokára. Ne tervezz előre. Ne vegyél tartós tejet NONONO Mert nincs értelme. Inkább élj bele a vakvilágba.
De aztán meg itt vagyok és visszanézek a múltra, hogy JÉ mennyi idő eltelt! És még mindig itt vagyok! Ennyit időt elpazaroltam arra, hogy várjam a véget, mégsem jött el! (Mint 2012.12.21-én. Akkora csalódás volt.) Akkor most mi legyen?
Semmi értelme várakozni a végre. Amúgy. Mellékesen.
Egyszer úgyis eljön.
És akkor mi van. Legfeljebb nem sikerül befejezni amit elkezdtem. Na és? Legalább nekikezdtem. Megadtam az esélyt, hogy befejezzem. Ha neki se kezdek, még annyit se adok.

{Ági megjött. És telefonál.
MiNDEnKI TELEFONÁL
így nem lehet spiritizálni és lelkizni. GAH.}

Szóval, nyugodtan lehetne olyan a mentalitásom, hogy mindent kezdjünk el amint csak lehet. Szarjunk bele.

{ÁGINAK nem kell elköltözni.  JÉÉÉJÉJÉJÉÉJÉJ}

Tervezz csak előre. Legyen jövőd. Az a tied. Aztán, ha valakik nem úgy akarják, úgyse az lesz. De mit számít az? A kormány az nálam van, meg az evező, meg az összes irányítókonzol! Én irányíthatok. Megmondhatom, mit akarok. Tudtára hozhatom a világnak, hogy mit akarok.
Miért is ne?


Szóval, az elkövetkező napokban azon fogom törni az agyam, hogy milyen jövőt szeretnék magamnak. Onnan tudom, hogy jól döntöttem, hogy kurvára érzem a szívem, ahogy sajog. De ezt jó sajgásnak veszem.