Vigyázz! Késssz... u..uu-ugrás...????

Azt hiszem, azért haladok ilyen nehezen a Lucifer exp.-el, az űbergalaktikus szupertörténetemmel, mert túlbonyolítom a dolgot.
Eddig kb. minden változat ugyanolyan kapcsolatokból áll ki, csak az összekötő vonalak görbülnek szanaszéjjel.  Szóval, a lényeg, a felállás ugyanaz, a magyarázat más.
Azt hiszem, nem kéne ennyire nagy hangsúlyt fektetni a háttérre. Vagy talán igen. Vagy talán nem. Nagyon tökéletesre akarom a dolgot, hogy minden passzoljon és logikus legyen és még mitológiailag is okés de érdekes is legyen és összefüggjön az összes történet és és AHHH TÚL SOKAT akarok
és attól félek, hogy nem is akkora durranás ez a történet. Mindig is azzal áltattam magam, hogy na, ha majd egyszer kint lesz a világban a gyermekem, mindenki el fog ámulni és imádni fogja.
De az is lehet,hogy csak eltűnik a többi fantasy közt. Mondjuk, felteszem a Merengőre. Lehet, nem is fogja olvasni senki! Nincs benne semmiféle világmegváltó, új ötlet... vagy igen?
Én már nem is tudom. Annyi éve megvan már, hogy nem tudok objektíven gondolkodni róla. És amikor megmutatom valakinek, az sem tud, mert olyan részletekbe menően kezdek neki a szófosásnak a történetről, hogy nem tudják kezelni a hirtelen jött infórohamot.
Lehet nem is érdekes a történetem. Érdemes megírnom? Érdemes foglalkoznom vele? Mondjuk, akár érdemes akár nem, akkor is fogok rajta gondolkozni, mert ide menekülök a változás elől. Ez egy megszokott hely, itt mindenkit ismerek...
Na jó, megszokott az mondjuk pont nem, mert minden éjjel új plot-pointot adok hozzá, és néha fenekestül felforgatom az egészet (sőt, inkább mindig). És nem is ismerem a szereplőimet sem rendesen. Inkább távoli ismerősök, akikről van valamilyen benyomása az embernek, de nem ismeri őket igazán. Mint amikor sosem beszélgettél azzal a csoporttársaddal ott, de azért sejted, hogy érdemes-e segítséget kérni tőle a vizsgák előtt vagy sem. Kábé.
Ez azért jutott eszembe, mert olvastam egy cikket, hogy ha  arra akarunk rájönni, mik akarunk lenni, mihez kezdjünk az életünkkel, akkor először azt kell letisztázni, hogy mi érdekel minket. Nem fontos miben vagyunk jók, csak hogy mi az, ami érdekel.

-vállhúzogat.

A nagy Semmi?

Az jó válasz?


Mert tényleg semmi nem érdekel. Még önmagam sem érdeklem. Halok-e vagy élek. Élek vagy halok? Csak a szüleim miatt eszek mindennap. Úgy igazából, ha arra gondolok, mi érdekel, ez a történet jut az eszembe
Lu, Dezi, a többiek, ők érdekelnek. Rájuk szívesen gondolok.
Ez a fordítói cucc csak azért "érdekel", mert relatíve könnyű és izgi munkának látszott, de ahogy utánanéztem, egyik sem mondható el róla. Sőt, nagyon stresszes, nem megbízható, nehéz agymunka. Egyáltalán nem az aminek elképzeltem.
De ha nem ez lesz belőlem, akkor mi?
Semmi máshoz nem értek. Rajzolni se tudok -ami még érdekelne-, de ha abból akarnék megélni, rengeteget kéne gyakorolni, az elvenné minden időmet és energiámat, és kicsi a valószínűsége, hogy sikerrel járok.
Írni megint nem tudok, ráadásul a könyvkiadásból manapság megélni nem lehet, hacsak az ember nem ír folyamatosan bestsellereket. De először is hacsak nem talál egy kiadót. Vagy egyáltalán nem utasítják el kapásból az írását. Vagy egyáltalán leül írni.
Mit lehet ilyenkor csinálni?

Joan óráján is volt egy ilyen kérdés, "Mi az amiben jó vagy?" És kelletlenül rámondtam, hogy talán rajz...? De a kreativitáson kívül (amit két szakember is megerősített, hogy van nekem) nem sok jóval szolgálhatok az emberiségnek.

Noémiből meg kertész lesz. Kertész. Mit csinál egy kertész?

És mit csinálok én? Egyszer önállóvá kell válnom, ott kell hagynom anyáékat, és az mindenképpen fájni fog. És utána mindenképpen szar lesz. Most még jó, de ahogy munkába állok -valahol- akkor már szar lesz. Sokkal szarabb. Főleg, hogy egyedül vagyok.

Én már nem is tudom. Olyan jó dolgom volt otthon, hogy teljesen elkényelmesedtem, és most félek kimenni a házból. Vagy inkább, nem vagyok alkalmas arra, hogy segítség nélkül megéljek.
Mint azok a kis sejttelepek, amik laboratóriumban nevelkednek, és önálló életre képtelenek. Életképtelenek.

Ez annyira szar.

A múltkor pont az járt a fejemben, hogy most kéne öngyi lenni, mert túl boldog vagyok. Mármint, olyan jó most, olyan kényelmes az életem, hogy nem akarok rajta egy cseppet sem változtatni. Minden szülőm él, mamáék is, otthon vagyok, főznek rám, ellátnak pénzzel, szeretettel, sok-sok szeretettel, támogatással. De ennek vége lesz. Vége kell legyen, senki sem él örökké.
Már hetek óra erre gondolok. Hogy lehet felkészülni arra, hogy meghal valakid? Mi lesz velem akkor? Hogy fogok reagálni, hogy élek tovább?
És hogy éljek most, addig amíg jó dolgom van? Értékelem őket eléggé?
Szóval, ha azt akarom, hogy ennek sose legyen vége, az egyetlen megoldás, hogy véget vetek neki mielőtt még megváltozna. Érted? És akkor sosem változik meg. Persze nem is marad úgy, de a lényeg itt a változáson van.
Nem akarok változást. Nagyon félek tőle. Előreláthatatlan, kiszámíthatatlan, ismeretlen, félelmetes jövő. Ez áll előttem.

Mint az Indiana Jones-ban, Az utolsó keresztes lovag részben, mikor van egy bazi nagy szakadék Indie meg a serleg között, és akkor most mit csinálj. Ugrasz a semmibe. (Persze az egész csak átverés mert van ott egy híd, de mindegy.)

Előttem is van egy bazi nagy szakadék, jó sötét és mély, de még ráadásul az átellenbent sem látom! Mint ahogy a lapos földet elképzelték. Itt vége a világnak, innentől nincs más csak a nagy semmi. Idáig tart a világ, és passz.

És akkor a jelen pont a kis talpalatnyi föld, amin épp állok, de egészen a szakadék szélén -na jó, talán pár hétnyi talaj, ha van előttem- és mögöttem a múltam, ami meg, hát, ott van. Egy völgy, és egyre mélyül, ahogy haladok az időben előre, ahol állok, az  már egy hegy, és egyre magasabb, egyre távolabb vagyok a völgy aljától, már nem is látom, nem is emlékszem mi a fenét csináltam pár hete, egyre meredekebb úgyhogy már a tegnapot sem látom mert olyan az egész mint egy vízszintes fal. És ahogy a hegy magasodik, a szakadék is mélyül előttem of course nem csak a hátamnál a völgy, és egyre sötétebb, és le kéne már ugrani mielőtt még ennél is mélyebb lesz, mert van itt valami tuszkol előre, hogy ugorj már és dumál a fülembe, hogy te ingyenélő, nem szégyelled magad. De én nem akarok. Nem, nem  nem nem nem nemn inkább itt toporgok ezen a kis helyen és majd lesz valahogy, nem lesz gond, mittudomén...

Ahh, de szar ez így.